Nyolcvanhárom évvel ezelőtt, ezen a napon indult meg a szovjet Vörös Hadsereg megsemmisítő támadása a Don-kanyarban. A 2. magyar hadsereg tragédiájának évfordulóján a Csongrád-Csanád Vármegyei Kormányhivatal Szegeden, a Rákóczi téren tisztelgett az áldozatok emléke előtt – írja tudósításában a szeged.hu.
1943. január 12-én – harminc, de helyenként akár negyven fokot is meghaladó fagyban – vette kezdetét az a támadás, amely a magyar hadtörténet egyik legsúlyosabb veszteségéhez vezetett. A 200 ezer fős 2. magyar hadseregnek legalább a fele veszett oda a harcokban, a fogságban vagy a kegyetlen visszavonulás során.
A megemlékezés egyik legmegrendítőbb pillanata egy „hű fiú”, Jóska utolsó sorainak felidézése volt. A katona 1943. január 12-én, a támadás napján írt haza édesanyjának, pontosan tudva, hogy mi vár rá.
„Itt ülök a géppuskám mellett és a kezem az üres csajkához fagy. Tudom, hogy mire ezt a lapot megkapod, addigra én már nem fázom és elmúlik az éhségem is. Itt halunk meg” – írta a fiatal honvéd, aki búcsúzóul zsebóráját öccsére, szeretetét és utolsó mosolyát pedig édesanyjára hagyta.
A támadás az urivi hídfőből indulva törte át a magyar vonalakat. Bár egyes jelentések szerint a magyar egységek a végsőkig kitartottak és hősiesen harcoltak, a túlerő és a felszerelés hiánya hamar a harcvonal összeomlásához vezetett. A tragédiát fokozta, hogy Jány Gusztáv vezérezredes mereven ragaszkodott a hitleri parancshoz – „az utolsó emberig kitartani” –, és még akkor sem rendelte el a visszavonulást, amikor arra a német összekötő tisztek is lehetőséget láttak.
A vármegyei megemlékezésen Kligl Sándor szobránál Salgó László főispán és Kondé Lajos, plébános mondott beszédet, emlékeztetve az egybegyűlteket arra a 200 ezer magyar katonára, akik – Jóskához hasonlóan – kötelességtudatból és hazaszeretetből a legtávolabbi fronton hozták meg a legnagyobb áldozatot.
(szeged.hu)
Fotó: Frank Yvette
