Az 1944-es debreceni szőnyegbombázás áldozataira emlékezve Debrecen önkormányzata 2015. június 2-án koszorúzásokat rendezett.A Medgyessy sétányon, a város hősi halottainak és polgári áldozatainak emlékművénél Szekeres Antal jegyző mondott beszédet. Szavai szerint 1944-ben valamivel több mint három hónap telt el Radnóti Miklós egyik leghíresebb versének lejegyzése és a debreceni szőnyegbombázás időpontja között. Városunk lakói 1944. június 2-án megtapasztalhatták a költő által kimondott igazságot. A háború megérkezett, és a berepülő pilóták számára tényleg csak térkép volt e táj. Erről tanúskodik a Nagyállomásnak és környékének totális elpusztítása, és még megdöbbentőbb módon a több mint 1000 polgári áldozat. Erre az eszeveszett pusztításra emlékezünk most. Az a tény, hogy most itt állunk, és fejet hajtva tisztelgünk az áldozatok előtt, megmutatja, hogy hosszú évtizedek sem voltak elegendőek ahhoz, hogy kitöröljék a debreceniek emlékezetéből a szövetséges bombázók és kísérő gépeik okozta sokkot. Ahhoz túl nagy volt a pusztítás és túl sok volt az áldozat. Nem véletlen, hogy ezt a napot úgy tartják számon a történelemben, mint Debrecen szőnyegbombázását, és mint városunk egyik legsötétebb napját. Magy a szőnyegbombázás kifejezés világosan és egyértelműen mutat rá arra tényre, hogy az angol-amerikai támadók hadi céljaik érdekében a városkörnyéki vasúthálózat totális ellehetetlenítésére törekedtek, és ezen túlmenően semmi nem számított. Legfőképpen a postás és vasutas családok számára bizonyosodott be, a bombák keserű természete. Miszerint a becsapódáskor nincs különbség katona és civil, szépkorú és csecsemő között. Az eredmény mindig ugyanaz maradt: gyász és könnyek, megcsonkított és tönkretett életek. A gyászolókat, a megrokkantakat, az utcára kerülőket sem az nem vigasztalhatta, hogy nem őket akarták személyesen tönkretenni, miképpen az sem jelentett gyógyírt a számukra, hogy a támadók katonák voltak, parancsra cselekedtek, és többek között ez a háború természete. Amikor 1944. június 2-re emlékezünk, és az eseményeket nagyobb történelmi távlatba emeljük, akkor egyértelműen láthatjuk: Debrecen története a pusztulásokból való újjászületések története is. Ezt fejezi ki városunk címerében a poraiból feltámadó főnixmadár is. Amikor több száz évvel ezelőtt itt jó néhányan várost álmodtak, otthonra, családra és tisztességes megélhetésre gondoltak. Egy olyan helyet képzeltek el, ahol jó lesz élni, ahol szorgalommal és kitartással megvethetik a lábukat. Az utak találkozásából szépen, lassan kereskedelmi gócpont létesült, az itt lakók pedig napról napra egyre kedvezőbb megélhetéssel és létszámgyarapodással számolhattak. Debrecen először mezőváros lett, majd szabad királyi város, később pedig, igencsak kétséges időkben kétszer is az ország fővárosa. A Kálvinista Róma vallási, gazdasági, politikai és nem utolsó sorban közlekedési szempontból is az egyik legfontosabb, országos jelentőséggel bíró stratégiai központtá nőtte ki magát. Olyan bástyája lett országunknak, amely viszonyulást kívánt és kíván. Vagy tisztelni, vagy elismerni, vagy ilyen-olyan módon támadni, pusztítani kellett. Debrecen túlságosan sikeres és jelentős volt ahhoz, hogy közömbösek legyenek vele szemben a város vagy az ország ellenségei. Számos alkalommal akarták ezt a várost kifosztani, megtörni, vagy kívánták súlyát és szerepét kisebbíteni. A történelem folyamán látjuk, számos város tűnt el a térképről végérvényesen, Debrecen azonban máig szilárd várként áll. Vajon miért? Azért, mert a város polgárainak mindig volt ereje a pusztítás utáni talpra álláshoz és az újrakezdéshez. Ez történt a második világháború után is. Az eredményt mindenki láthatja. Csak azok nem, akik életükkel fizettek az esztelen rombolásért és az esztelen pusztítás után. Akiknek már nem lehetett igazi családjuk, akik már nem élhettek teljes, harmonikus életet. Őrizzük emléküket szívünkbe és lelkünkbe zárva, hogy adjon erőt és hitet a nehéz, küzdelmes pillanatokban is.
Fekete István írta a következőket: “Nincs megnyert vagy elvesztett háború, csak „Háború” van! Pusztító, öldöklő, embertelen! A háborúk nem oldottak meg semmiféle problémát, de mindig elvetették a magját a következőnek. A háborúkat alig néhány ember robbantja ki, de ők nem harcolnak, és nem is halnak meg. Az egyszerű emberek ölik egymást halomra, ők hullanak idegen föld meszesgödrébe, s az ő otthonaik pusztulnak el. Ők az eszközök, és ők az áldozatok.”
Akik a háborút csinálják és végrehajtják, nem ismerték az áldozat szót. Ők nem hoztak áldozatot akkor, ők csak áldozatokat kerestek. Ártatlan emberek elpusztításával akarták megoldani azt, hogy az a bizonyos háborús célpont, a Nagyállomás működésképtelen legyen. Tizennégy perc alatt kellett menedéket találjanak városunk polgárai a szörnyű pusztítás elől. Majd pontban 9 órakor 130 bombázó lepte el Debrecen felett az eget, és ez alatt az idő alatt sötétség lett. Nem a felhőktől. Attól az 1030 darab bombától, amit a városunk fölé repült gépek szórtak szét. Nem volt kegyelem senkinek, senkinek, akit ott ért akkor a támadás. Nem volt lehetőségük menedéket keresni. Mert azokban a percekben hiába is volt menedék, olyan támadást kapott a városunk, hogy a legerősebb épületeink is romba dőltek. Ez a támadás a legnagyobb volt, amely hazánkat érte a második világháború idején. Az a 130 B-17-es bombázó nem egy ellenség miatt jött. Másért. Valami olyan dologért, amiért közel 1200 debreceni polgárnak meg kellett halnia. Gyerekeknek, időseknek, fiataloknak, nőknek és férfiaknak – olyanoknak, akik nem tehettek a háborúról, de olyanoknak, akik szenvedtek a háborútól.
A mai nap, június 2. a megemlékezés napja. Ez a nap 1944-ben nem csupán egy támadás napja volt. Ez maga volt az Isten elleni cselekedet és a vétek. Embert akartak ölni a parancsot adók és a végrehajtók, s nem számított, ki milyen nemű és ki milyen életkorú. Ez egy embertelen cselekedet volt, és nem magyarázható azzal az indokkal, hogy akkor háború volt. Erre az embertelen pusztításra nincs semmilyen értelmes magyarázat. Emlékezzünk tehát főhajtással azokra, akkor, 1944. június 2-án életüket vesztették. Emlékezzünk azokra is, akik a háború ideje alatt áldozatul estek. És emlékezzünk azokra is, akik életüket kockáztatva mentették a bombázás áldozatait, és keresték a túlélőket. Emlékezzünk azokra is, akik gyógyították a sérülteket, és azokra, akik a tragédia után megpróbálták városunk hétköznapi életét visszaállítani, és a romokból biztosítani a város újjászületését. Emlékezzünk azért, hogy átadhassuk a legfontosabb tanulságot gyermekeinknek: Debrecenben éltek hősök, akik áldozatai lettek a háborúnak, és élnek mai is mindennapi hősök, akik a múlt történéseiből tanulva építik, gyarapítják és vigyázzák városunkat, és polgáraink fejlődését.
A Nagyállomás falán elhelyezett emléktáblánál Nagy Krisztián, a MÁV Zrt. pályavasúti területi igazgatója emlékezett. Mint mondta, lehetetlen minősíteni az emberáldozatokkal járó háborús eseményeket. Az 1944. június 2-án végrehajtott bombázás módja, a civil lakosságra mért hatása az egyik legértelmetlenebb és legpusztítóbb volt Magyarország történetében. Mindez egy olyan városban, melynek megtámadása stratégiai szempontból elenyésző jelentőségű volt. Az olaszországi Foggia városából felszálló mintegy 130 amerikai és brit felségjelű bombázóval és több mint 60 vadászgéppel szemben esélytelen volt a magyar légierő. Az összevont haditechnikai eszközök száma jól jelzi, hogy ez nem egyszerű taktikai csapás volt, hanem erőfitogtatás, demonstráció, élő embereken végzett kísérlet – mészárlás. A vasútvonalak és a vasúti létesítmények gyakori célpontok a háborúkban. Itt azonban már az időpont megválasztása jól jelzi, hogy a támadás civilek ellen irányult. Hiszen reggel 9 órakor a vasútállomás zsúfolva volt utasokkal, vasúti és postai dolgozókkal. A meglepetésszerű időpont hozzájárult ahhoz, hogy sokan nem is vették komolyan a veszélyt. A több mint 1000 bomba jelentős része lakóövezetre hullott, lerombolva lakóépületeket, templomot, üzleteket, gyárat. Több mint 4500 ember vált hajléktalanná a több száz összeomlott épület miatt. Debrecen képe teljesen megváltozott. Amit ma Petőfi térként ismerünk, teljesen más képet mutatott a második világháború előtt. – Mint vasúti vezető, átérzem annak szörnyűségét, hogy az áldozatok egy része olyan volt, aki csak utazni szeretett volna, átérzem annak szörnyűségét, hogy mindez békés, dolgozó emberekkel történt meg. Elképzelem, amit az akkori vasúti vezetők érezhettek, s ezt érezhetik a Magyar Posta vezetői is, s mindenki, aki a munkájukat ellátó áldozatokkal ilyen módon azonosulni tud – mondta Nagy Krisztián. Ezért kell minden évben megemlékezni az 1944-es debreceni szőnyegbombázásról, hogy ne felejtsük el: a háború értelmetlen, a háború gonosz. A háborúban emberélet szempontjából nincsen különbség civil és katona között, jelenlegi vagy korábbi barátai gyilkolhatják meg gyermekeinket, szüleinket, szeretteinket. Ez az emléktábla és a koszorúk figyelmeztessenek minket: tennünk kell azért, hogy mindezt elkerüljük. A természet rendje, hogy ahol valami elpusztul, ott a helyébe valami új születik. Nem volt ez másképp Debrecen városában sem, amelyet bár a júniusi után még több bombázás ért, a háború után új lakóépületek, új üzletek, új vasútállomás, új üzemcsarnokok épültek a lerombolt létesítmények helyén, s ezek jelentős része ma is körbevesz minket. a keleti országrész közlekedésében kulcsfontosságú volt a debreceni Nagyállomás, ezért viszonylag gyorsan újjáépült. Mindannyian legyünk büszkék elődeink kitartására, összefogására, hitére, és tanuljunk belőle, merítsünk belőle erőt!
Az emlékműnél és az emléktáblánál az önkormányzat, a vasút, a posta, a pártok, fegyveres testületek, társadalmi és civil szervezetek képviselői helyezték el koszorúikat.
debrecen.hu
